[4 beragadt szar Sten géppisztoly]
Kamasz koromban számlálatlanul olvastam a második világháborús könyveket. Egyrészt, mint a fiúk többségét, érdekelt, másrészt rengeteg ilyen könyvünk volt otthon. Tényleg mindent elolvastam: Eisenhower emlékirataitól az emigráns lengyel pilótákról szóló könyvig, még Csakovszkij ötkötetes blokádtörténetén is átrágtam magam. Ezek a könyvek nagyrészt a Zrínyi kiadótól kerültek hozzánk. A Balatonnál majdnemtelekszomszédunk volt a kiadó vezetője, és nagyapám kisebb karbantartásokat végzett náluk, nagyanyám meg időnként nekik is főzött. A fizetségen kívül időnként egy adag könyvet is kaptak.
A vezérőrnagy fura egy fazon volt. Én csak tábornoki „pizsamában” vagy atlétatrikóban láttam. Egyik esetben sem volt benne semmi katonás, viszont eléggé sarkos volt. Még csak porbafingó voltam, de már jónapotkívánokkal köszönt nekem is, előre, én meg valamiért folyton zavarban voltam a jelenlétében. (Szerintem nagyapám is, aki néha reflexből összecsapta a bokáját, amikor beszélt vele.)
Már akkor is izgatta a fantáziámat a Heydrich elleni merénylet. Nagy baromságnak tartottam. Talán furcsa, hogy kamaszként nem a romantikus-partizános oldala fogott meg, de így volt. Könnyedén ítéltem el a két ellenállót, és az egészet londoni kényelméből kitervelő Benešt. Úgy gondoltam, tisztában kellett lenniük azzal, hogy kegyetlen megtorlás lesz a németek válasza, és ha ezt felvállalták, akkor nem csak ostoba hősködők, hanem felelőtlen kalandorok is.
Alapvetően nem változott a véleményem ezzel kapcsolatban, de már kicsit árnyaltabban látom a dolgot. (Nem e miatt a könyv miatt, hanem mert öregszem, és fejlődik az agyam.)
A Heydrich elleni merénylet nagypolitikai játszma is volt. A szövetségesek elvárták a csehszlovákoktól, hogy ők is tegyenek valamit (példaként ott volt a lengyel Honi Hadsereg), másrészt Benešék attól féltek, hogy ha nem hajtanak végre valami látványos akciót, akkor teljesen elhal az egyébként sem túl izmos hazai ellenállás, és a győztes háború után kisemmizik a cseheket. (Voltak erre utalások, a szövetségesek kezdetben úgy gondolták, hogy Csehszlovákiát csak a müncheni határok szerint állítják vissza.) A merényletnek tehát nem csak a kegyetlen Heydrich kiiktatása volt a célja (ennyi erővel lehetett volna Frank is), hanem, a zsarnokölés régi jogához való visszatéréssel, az ellenállásra való buzdítás is, a németek legyőzhetetlenségébe vetett hit megrendítése – és erre keresve sem találhattak volna jobb alanyt a mintanáci-mintaárja Heydrichnél. Más kérdés, hogy mit szóltak ehhez a lidiceiek, de erre jöhet a közhely: a háború áldozatokkal jár.
Binet könyve érdekes kísérlet. Nem hagyományos történelmi regény, még kevésbé történeti munka. Az egymást váltó fejezetekben keverednek a merényletről szóló részek, és a regényírás folyamatát, a szerző életét bemutató epizódok.
Binet annyira személyesen adja elő az eseményeket, mintha maga is érintett lenne. Olykor személyeskedő is. Bár történész, felvállaltan nem törekszik az objektivitásra. Kedvenceit, Benešt és a két ellenállót (Jozef Gabčik, Jan Kubiš) ajnározza, a nácikat gyűlöli, a szerinte kollaboráló cseheket megveti. Könyvében keverednek a történeti tények, és a lyukakat kitöltő kitalált elemek.
Nem bántam meg, hogy elolvastam, de okosabb nem lettem tőle. Még mindig nem tudom, nyertek-e valamit a csehszlovákok a merénylettel (persze a Szudétavidéken kívül, ahol Lidicért is megfizettek). Hacsak azt nem vesszük nyereségnek, hogy azok a nyugati politikusok, akiknek ’42-ben még voltak illúzióik a nácikkal kapcsolatban, a fennen hirdetett lidicei eset után nyugodtan kitörölhették velük a seggüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na most mondd!