Olcsó szabadulás helyett

György Péter (fotó: Tuba Zoltán - origo)

György Péter: Apám helyett (Magvető, 2010)

[5 identitáskereső múltbamerülés]

A 20. század második felének magyar történelmét leírhatjuk úgy, mint az elhallgatás gyakorlatát. Ezt a könyvet meg leírhatjuk úgy, mint az emlékezés, a felidézés terápiáját.

György Péter emlékezése nagyon messzire vezet. Az apja múltjába, az egész, elhallgatásoktól terhes 20. századba, és nem mellékesen önmagába. Ebben a szövegben mindvégig sajátosan keveredik az objektivitás, a tudományos megközelítés, és az egészen mély személyesség. Egy már-már kegyetlenül őszinte és fontos könyv ez. Nekem fontos.

Az apa munkaszolgálat alatt írt naplójának, a szándékosan 1944-ben felejtett emlékeinek feltárása György Péter részéről egyrészt az (új, megújuló) identitás keresése, másrészt értelmezési kísérlet a második világháború utáni Európa és Magyarország kínzó társadalmi-esztétikai kérdéseire. Mert kérdésből rengeteg van. A legfontosabb talán az, hogy megértjük-e, mi az életfeladatunk. Gy.P. szerint az apjáé az emlékezés lett volna, de ezt ő elhárította magától, ezért most neki kell megtennie. Mert az életünk (ha tetszik: sorsunk) és az apánk élete is kötelességeket ró ránk.

A Trianon árnyékában felnövő, keresztény zsidó fiú sorsa csak egy a lehetséges – egyébként nem is olyan nagy számú – sorsok közül, de neki épp ez adatott. Erre predesztinálta a származása, és erre terelték a választásai. Gyerekként lelkesedett a bécsi döntésekért, miközben a társadalom, amelynek tagja akart lenni, és tagja is volt, a zsidótörvényekkel egyre kisebb területre korlátozta őt és társait, míg végül megfosztotta őket az otthonosság érzésétől. [v.ö.: A haza, a fogalom pozitív-pszichológiai alaptartalmára redukálva: biztonság. (Jean Améry)]

György Lajos – az önrendelkezés később tévesnek bizonyuló illúziójával – úgy döntött, nem fog emlékezni, se a megtörtént eseményekre, se a származására. Döntése egybeesett az új hatalom döntésével, amelyik a származást tabunak tekintette, és igyekezett kerülni az akkor még közeli múlt traumatikus élményeinek tematizálását – Trianon, a doni katasztrófa, a zsidók deportálása; majd Rákosi, ötvenhat.

És ez így kényelmes volt mindenkinek, a rendszer (a kádári) ebből a szempontból biztonságot nyújtott. Azoknak is, akiknek egyébként politikailag nem. A cinkos hallgatás olcsó szabadulást kínált a szégyentől.

Pedig ezeket a traumatikus pontokat, kollektív szégyeneinket, fel kell tárnunk újra meg újra, minden generációban, mert különben elfekélyesednek, és mindenféle káros mítoszok táptalajai lesznek. És ezt a feltárást György Péter nagyon alaposan elvégzi, bevilágít a sebekbe, az eseménytörténet mögé néz, hatásokat kutat, mechanizmusokat vizsgál. Ha valakit untatnak benne az esztétikai fejtegetések, nyugodtan ugorja át őket. A lényeget nem fogja elveszíteni.

Szerettem volna ezt jól megírni (mert még egyszer mondom, fontos könyvnek tartom), nem sikerült. Olvassátok el, ha jó konstruktivisták vagytok. Segít majd rendszert teremteni az okok és okozatok kiismerhetetlennek látszó hálójában, ami a múltunk, és az életünk.