Miért pont a skandináv krimik?

Meg kell mondjam, rám revelációként hatott a skandináv krimi boom, ami nálam Arnaldur Indriðasonnal és Karin Fossummal kezdődött.
Az ifjúkori krimifalás után évekre szinte teljesen megszakadt a kapcsolatom a műfajjal. Megcsömörlöttem az ördögi, misztikus, szuperintelligens bűnözőktől, sorozatgyilkosoktól, akik elárasztották a krimiket. Lehet, hogy hülyén hangzik, de úgy éreztem, hogy a műfaj valahogy elvesztette a „társadalmi beágyazottságát”. És nekem arra szükségem van.
Azért időnként olvastam krimit, de megmaradtam a klasszikusoknál (Chandler, Christie, Simenon), vagy véletlenül fedeztem fel magamnak egy-egy új kedves szerzőt (Andrea Camilleri, Donna Leon). Egyébként meg maradtak – a többnyire amerikai – filmek és sorozatok, amik nem győztek meg arról, hogy több krimit kellene olvasnom. Nekem valahogy túl „technikai” lett az egész. Tele van DNS-el, gigabájttal, supermannel.
Ne értsetek félre, alapvetően semmi bajom a CSI típusú dolgokkal, el is bambulom őket, ha nincs jobb dolgom (kivéve a Miamit, mert Horacio Cain-nél idegesítőbb figura kevés akad), de jobban szeretem az olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval, az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, láncdohányos, lelkibeteg, nagyokat zabál, nőcsábász, de ez már fakultatív.)
Aztán valahogy a kezembe kerültek Indriðason és Fossum könyvei, és Erlendur felügyelőben, de még inkább Sejerben mintha Maigret szelleme támadt volna föl. Konrad Sejer intelligens, melankóliára hajlamos rendőr. Sokat kérdez, sokat töpreng. Esténként könyvekkel zsúfolt paneljában egy whisky és egy sodort cigi társaságában gondolja végig az ügyeit. Kérdezősködése nyomán előbukkannak a hétköznapi emberek eltemetett titkai, előkerülnek a szekrényekbe rejtett csontvázak, a látszólag rendezett életek néhány óra alatt összekuszálódnak. Fossum úgy jellemzi a regényeit, mint kis, csendes történeteket. Aha, csak az agyad vágódik időnként a koponyád falához a döbbenettől.
Így aztán rákaptam erre a dologra. Először jöttek a férfiak. Indriðason után Håkan Nesser és Van Veeteren felügyelő, majd Jo Nesbø és Harry Hole nyomozó. Ezek a férfiak nem csak a bűnnel küzdenek nap, mint nap, hanem saját életükkel is. A démonaikkal, veszteségeikkel, az ürességgel, munkájuk kilátástalanságával. Utánuk jöttek a nők, Camilla Läckberg, és legutóbb Karin Alvtegen, akik egy másik utat követnek, ugyanolyan sikeresen. Nem egy központi karakterben gondolkodnak, inkább a skandináv próza családboncoló hagyományát viszik tovább. Az a folyamatot mutatják be, ahogy a „társadalom alapegysége” fikcióvá válik. Ahogy fölbomlanak az évszázados családi, társadalmi és vallási struktúrák, és az ember ellen fordulnak.

És persze, ahogy az lenni szokott, a megismertek újakat hoztak: Stieg Larssont, Henning Mankellt, Lars Keplert, Monika Fagerholmot, akiket el kellene olvasni. Elleszek egy darabig.