Elfújta a nő

Tudod, úgy szerettem volna Erlend barátja lenni, amikor az a ribanc Marianne otthagyta! (Egy sasmegfigyelőért, bameg, jóhogy nem fókavadász mindjárt!) Beültünk volna egy kocsmába, Aasst iszogattunk volna, megveregettem volna a vállát, hogy ne búsulj Erlend, egy ilyen nő miatt nem érdemes. Hát nem látod, hogy csak úgy fogta magát és ráült a nyakadra! Ha az én barátnőm lett volna, elküldtem volna a jó búsba ezt az idegesítő, öntelt, nyafogó spinét.
(Ez nem igaz persze, biztos én is dédelgettem volna, meg fújkáltam volna a frissen lakozott körmeit, de ezt mégsem mondhattam volna egy barátnak.)
De ez az Erlend… olyan egy átlagos, jólelkű pasi (szóval gyerek, na). Mindig agyal, felfoghatatlanul bonyolult dolgokon töpreng. Kapcsolatok, felelősség, hódok. Ilyesmiken. Pedig az élet tök banális, ne birkózzon itt vele, nem kell nagy dolgokat várni tőle.
Aztán, ha már elég sokat ittunk volna, megmondtam volna neki, hogy konformista puhapöcs, és ne keverje össze a szerelmet a megszokással, és kapkodja a lábait, mert ha nem érjük el a Dániába induló kompot, én szétrúgom a seggét.

[Igen meg jó: nem ez a legjobb Loe regény, de ettől még szeretjük Erlendet. És már itt is megvan minden, amiért megszerettük: az agyalás, meg a társalgási zsebkönyv-szerű mondatok, (Az úszás egészséges. Ez a sárga komód nem illik a szobába. Szereti ön a hódokat?) meg ahogy a szereplői egymást figyelik, de nem értik, ésatöbbi.]

Erlend Loe: Elfújta a nő (Scolar, 2010) fordította: Földényi Júlia