Nyűvek a húsban

fotó: Toni Härkönen

Azt a félelmet, ami megbénít az utcán egy ismerősnek tűnő arctól, azt az undort, ami hányásként tör elő a belsődből, és még órákkal később is ott kapar a torkodban. Ezt akarta megírni Oksanen. Egy megaláztatás emlékét, amit évtizedekig hordhatsz magadban anélkül, hogy gyógyult sebbé hegesedne. Ebből lett a színdarab, a megerőszakolás időn és téren kívüliségének ábrázolása. Aztán ahogy tovább burjánzott benne a téma, mint egy rákos sejt, lett belőle a regény, ami jóval több lett az alapkoncepciónál: Észtország ötven évének története, egy család életébe sűrítve. Ötven év, amelyben jöttek a szovjet megszállók, a náci felszabadítók (elég visszás, nem?), a szovjet megtorlók, és végül az orosz maffiózók, és ezek így együtt elvittek mindent. A házat, az erdőt, a lányokat, még a nyelvet is, és nem hagytak mást csak félelmet, bizalmatlanságot, haragot.
Oksanen annyi szenvedély és szenvedést zsúfolt ebbe a regénybe, hogy háromra is elég lenne, de elhiszem neki. Az érzékletes leírások, a jól váltogatott elbeszélői és idősíkok mozgalmassá teszik a szöveget, és végig fenntartják a feszültséget. Árulások és megtévesztések kibogozhatatlan hálóját szövi meg, amin a fenyegetettség és a gyűlölet köde ül.
Nyomasztó, kegyetlen, sokáig a húsodban rágó könyv.
Sofi Oksanen: Tisztogatás (Scolar, 2010) fordította Pap Éva

"Ám most, hogy ez az idegen lány itt az ő konyhájában szétteregette meztelen félelmét az ő viaszosvászon terítőjén, nem tudta eltüntetni onnan, pedig azt kellett volna tennie. Hagyta, hogy ez a félelem bekússzon a tapéta és az elöregedett csiriz közé, a hasadékokba, amelyek az odarejtett, majd később megsemmisített fényképek után maradtak. A félelem befészkelte magát a jól ismert házba. Mintha soha nem is távozott volna onnan. Mintha csak ellátogatott volna valahová, hogy estére visszatérjen."