A róka volt a vadász

Szürkére fáradt emberek baktatnak
a haláluk elé.
Gyárak, vágóhíd, hajba tapadó bűz.
Külváros.
A folyóparton magányos, csontos fiatal nők
sétálnak a mindent zörgő papírlappá szárító hőségben.

A lapokról egyetlen arc figyel,
és éjjel,
ha elveszik a fényt, ő lesi az alvók álmát,
és az utcákat rovók hátát a bádogozott égről.
Ő a Minden. Szolgái csöndes, ritkán látható emberek.
Törpe hatalmasok. Portások, diktátorok.

Óriási-szűk terekbe szorított, poshadt magányban tengődők,
valami örökös kaparással a torkukban,
amiből csak nehezen szabadul a dal.
És az is csak baj.
Bármi ellened fordítható. Barátból lesz jó áruló.
Lehetsz róka, lehetsz vadász, mindenhogy pórul jársz.

Tudod, hogy a pofonosztó is ember, lehet szerelmes,
nevelhet gyereket. De kit érdekel?
Dögöljön meg!
Az ember kikészül, vagy elfásul, amíg a gonosz Kronosz csak fal,
és mikor már halálra zabálja magát, amikor megreped a kemény burok,
akkor is csak néz, motyog, mert az élete már halott.

(Amiről ez eszembe jutott:
Herta Müller: A róka volt a vadász (Cartaphilus, 2010) fordította: Nádori Lídia)