A mélabús gyilkos

fotó: Marc Brasseur

Gründ egy nímand. Valahol Amerikában. A nagyapja a Wiener Schnitzel mellett az Újvilágról álmodott, és el is ment oda, de nem talált semmit. Az apja a Világról álmodott, de csak a csillagokra lövöldözött.
Gründ egy nímand, egy üres lap, amire gyerekkorában is csak egy pár szó került föl, arról, hogyan legyen észrevétlen. Aztán évekig nem akart rá írni senki sem, még önmaga sem.
Gründ egy nímand, egy ide-oda taszigálható figura, aki lekési a saját életét, de ez egyáltalán nem zavarja. „Csak úgy árad belőle az isteni mélabú.”
Gründ egy nímand. Soha senki nem akart tőle semmit, de most akarnak. Most kérnek tőle valamit. Egy gyilkosságot. Nem valami vérengzőset, csak egy decens kis mérgezést.
És Gründ megzavarodik, elbizonytalanodik, egyre gyorsabban gyűlnek rajta a sorok.

Emmanuel regényét át- meg átszövik a hasonlóságok, párhuzamosságok. Szereplői kártyafigurákként tükröződnek egymásban, megduplázott életet élnek, felvett és kényszerű álcák sorát mutatják egymásnak. Egymás mellett létező, de egymással alig érintkező világokban bolyonganak.
A krimi sablonjaira építő regényben a kisember Gründ belekerül egy nála sokkal nagyobb történetbe, és egyre mélyebbre süllyed bele, pedig ő olyan ember, aki semmilyen történetbe nem szeretne belekerülni. Kikecmereg, vagy belefúl, ez itt a kérdés.

„…a könyv a sodró bűnügyi cselekmény mellett és mögött valójában identitásregény, mely arra keresi a választ: lehet-e érvényes életet élni egy válságba került civilizáció kellős közepén?” Azaz: kéne valamit kezdeni az élettel. De mit?

Francois Emmanuel: A mélabús gyilkos (Széphalom, 2008) fordította: Lackfi János