Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady

Dallos Jenő rajza

Schreiber László: Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady (Cartaphilus, 2002)

„Vanicsák Miklós 1912-ben született Budapesten. A Műegyetemen végzett 1936-ban. 1944-ben fogságba esett Ukrajnában, miután a menekülő németek puskatussal verték le a kezét a teherautó platójáról. 1950-ben tért haza. 1953-tól a Műegyetemen tanított, Félvezetők című tanulmánya miatt 1955-ben elbocsátották. 1957-ben két év börtönre ítélték, 1962-ben disszidált, és végül Chilében telepedett le. 1990-ben települt haza.
Sírhacc Béla 1954-ben született Budapesten. Volt figuráns, zsákhordó, könyvraktáros, kosárlabdázó, honvéd, joghallgató, reklámszövegíró és bolgárkertész. Jelenleg a Tarkabarka ÁFÉSZ anyaggazdálkodási osztályán dolgozik.
Búvady János 1963-ban született Budapesten. Iskoláit és szerelmei többnyire félbehagyta. Tizenkétéves korában türelmetlenül akart egy nőt. Magyar szövegekkel bajmolódik: olvas, ír.”
Róluk szólnak Schreiber László egypercesei. Három férfi, kis és nagy örömei és nyomorai. Jóságai és gonoszságai. Lépcsőházi filozofálásai, egy hét elteltével bevillanó frappáns válaszai.
Ajánlom mindenkinek, aki szerint a férfilélek egyszerű, mint egy faék.
Búvady (és Vanicsák bácsi, meg Sírhacc Béla is) én vagyok!

Tréfa

Sírhacc Bélába néha belebújik az ördög. Mint tegnap is.
Sírhacc a zsúfolt buszon fölmutatott egy ropogós tízezrest, és póztalanul azt kérdezte: – Kié ez?
Tíz kapaszkodón belül nyolc jelentkező akadt. Sírhacc higgadtan szemrevételezte őket, aztán visszatette zsebébe a bankót. – Csak tréfáltam – mondta szomorúan.
Lapzártakor az orvosok még küzdöttek Sírhacc Béla életért.

Úristen

Sírhacc Béla nem szokott pajtáskodó hangot megütni az Úristennel. Szemben.
A köztük lévő viszony, hogy össze voltak tegeződve, néha mégis megzavarta.
Akkor is éppen:
– Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt – mondta Sírhacc az Úristennek, a könnyeivel küszködve. (A sajátjaival persze, nem az Úristen könnyeivel. Bár ezt nem tudhatni pontosan.)
Sírhacc tehát ezt mondta az Úristennek.
Pedig fájt.
Ami azt illet, fáj ma is.

Titokban

Sírhacc Béla már gyerekkorában szeretett magyar lenni. Úgynevezett kismagyar. Szeretett iskolás magyar is lenni, kamasz magyar is, ifjú magyar is. Úgyszólván a körülményektől függetlenül.
Tulajdonképpen mindig is így gondolt magára: Sírhacc, a magyar.
Azt azonban soha nem gondolta, hogy erről beszélni kell. Fecsegni, pofázni, szónokolni. Ezért el is határozta, hogy a szájmagyarok, a szómagyarok, a vérmagyarok, a szélsőmagyarok, a díszmagyarok és a konjunktúramagyarok között csöndesen, titkos magyarként éldegél tovább.