Robert Menasse: Don Juan de la Mancha avagy A vágy iskolája (Kalligram, 2010) fordította: Szijj Ferenc
Persze, hogy a szexről szól, az ég szerelmére, még a Piroska és a farkas is a szexről szól! De azért nem csak arról. Egy ötvenes férfi minden büszkesége és balítélete benne van ebben a regényben.
Nathan igazi határeset-ember, nincs egyik oldalon sem, egy lázadó, aki egyben szeretne normális kis része lenni a rendszernek, de amikor meg azzá válik akkor elégedetlen. Egy Don Juan, aki hódításaival próbálja féken tartani a benne tomboló kételyt és zavarodottságot, és egy Don Quijote, aki szélmalomharcol a körülötte sarkosodó világgal.
Számvetés ez, az ötvenes férfi visszatekintése az élete történetére, illetve arra, amit ő annak tart. Mert a két történet nem feltétlenül fedi egymást. Nathan gyakran épít be kitalált elemeket az élettörténetébe, így aztán sosem tudjuk biztosan, hogy mi az, ami valóban megtörtént vele, állandó bizonytalanságban tartja analitikusát, Menasse pedig az olvasót.
Nathan vágyakozásának majd vágytalanságának története természetesen visszanyúlik a gyerekkorra. Anyjára, akivel tulajdonképpen boldogan élt, bár visszatekintve a romantikus eszmények giccses királynőjének látja, aki mindennel elégedetlen. És a ritkán látott apára, aki az élet élvezetének elérhetetlen példaképe.
Az élet élvezete az, amire Nathan képtelen, neki még az egyetemistaként megélt, hetvenes évekbeli szexuális forradalom sem élvezet, hanem komoly munka és társadalmi állásfoglalás. Elemző alkat, na. Az élete rendezett, de valahogy mégis fenyegetettnek érzi, belülről fenyegetettnek. Elege van a munkájából, az egész teljesítménykényszeres, képmutató társadalomból, a fiatalos öregekből. Egy olyan „Thomas Bernhard”, akit nagyon foglalkoztat a saját szexualitása, de túl kispolgár a felszabadult és felszabadító szexhez. Kisszerű viszonyok, kisszerű körülmények, és persze az örök dilemma, hogy marad-e még (élet)vágy, ha már kielégítettük a vágyainkat. Hogy vágy nélkül halottak vagyunk-e, vagy inkább boldogok, hogy kell-e nekünk ez az egész vágyakozás dolog.
(Idézetek a molyon.)
Persze, hogy a szexről szól, az ég szerelmére, még a Piroska és a farkas is a szexről szól! De azért nem csak arról. Egy ötvenes férfi minden büszkesége és balítélete benne van ebben a regényben.
Nathan igazi határeset-ember, nincs egyik oldalon sem, egy lázadó, aki egyben szeretne normális kis része lenni a rendszernek, de amikor meg azzá válik akkor elégedetlen. Egy Don Juan, aki hódításaival próbálja féken tartani a benne tomboló kételyt és zavarodottságot, és egy Don Quijote, aki szélmalomharcol a körülötte sarkosodó világgal.
Számvetés ez, az ötvenes férfi visszatekintése az élete történetére, illetve arra, amit ő annak tart. Mert a két történet nem feltétlenül fedi egymást. Nathan gyakran épít be kitalált elemeket az élettörténetébe, így aztán sosem tudjuk biztosan, hogy mi az, ami valóban megtörtént vele, állandó bizonytalanságban tartja analitikusát, Menasse pedig az olvasót.
Nathan vágyakozásának majd vágytalanságának története természetesen visszanyúlik a gyerekkorra. Anyjára, akivel tulajdonképpen boldogan élt, bár visszatekintve a romantikus eszmények giccses királynőjének látja, aki mindennel elégedetlen. És a ritkán látott apára, aki az élet élvezetének elérhetetlen példaképe.
Az élet élvezete az, amire Nathan képtelen, neki még az egyetemistaként megélt, hetvenes évekbeli szexuális forradalom sem élvezet, hanem komoly munka és társadalmi állásfoglalás. Elemző alkat, na. Az élete rendezett, de valahogy mégis fenyegetettnek érzi, belülről fenyegetettnek. Elege van a munkájából, az egész teljesítménykényszeres, képmutató társadalomból, a fiatalos öregekből. Egy olyan „Thomas Bernhard”, akit nagyon foglalkoztat a saját szexualitása, de túl kispolgár a felszabadult és felszabadító szexhez. Kisszerű viszonyok, kisszerű körülmények, és persze az örök dilemma, hogy marad-e még (élet)vágy, ha már kielégítettük a vágyainkat. Hogy vágy nélkül halottak vagyunk-e, vagy inkább boldogok, hogy kell-e nekünk ez az egész vágyakozás dolog.
(Idézetek a molyon.)
És a könyv milyen? Érdemes volt elolvasni? Vagy csak egy újabb strigula?
VálaszTörlésNem, nem! Nagyon jó volt, én szeretem ezt az önmarcangolós, de hidegfejű osztrák prózát.
VálaszTörlés