A Mamó Birodalom

Máté Angi: Mamó (Koinónia, 2009)

„Kicsi volt a kék ház, az udvar, kicsi volt körülöttem a megfogható, kevés volt a világ, amiben kicsi testem mozoghatott. Ezért kerestem mindig s leginkább magamon vagy a fejemben a dolgokat.”

Ennek a posztnak előtörténete van. Az egész a 2009-es Körképről írt, és tulajdonképpen viccnek szánt, bejegyzéssel kezdődött. Ebben csak közepest adtam a Máté Angi prózájából, a Mamóból, közölt részletre, és a kommentváltásban még azt is találtam mondani, hogy erőltetettnek éreztem. (De azt is, hogy eleinte tetszett!) Ennyiben is maradt volna a dolog, ha néhány nap elteltével nem kaptam volna egy villanylevelet Máté Angitól, amiben bíztatott, olvassam el az egészet, és nemsokára a postaládámban is volt a könyv. Amíg vártam rá, keresgéltem, információkat gyűjtöttem, és rájöttem valamire. Lehet, hogy elsőre fölösleges hülyeségnek tűnik megismerkedni egy alkotás hátterével, de nem az, és van, amit nem árt többször elolvasni. Én a Mamót először fikcióként olvastam, de rá kellett jönnöm, hogy nem az, vagy nem egészen az. És ez természetesen átírja az olvasási élményt. Másrészt az is kiderült, hogy az engem néhol zavaró erdélyi tájnyelvi szavak, fordulatok nem (csak) stíluseszközök, hanem a Máté Angi által naponta használt nyelv elemei. És ez rögtön ki is húzta a talajt az erőltetettség vádja alól. Másodszorra és egészben olvasva, sokkal jobban tetszett.

A gyereknek, aki elmeséli a történetét, nincs se apja (nem is volt), se anyja (meghalt), és ez akkor is végletes érzelmi kiszolgáltatottságot jelent, ha, úgymond, jó kezekbe kerül. Nagyanyja veszi magához, a mamó, és a kislánynak minden ő lesz. Mamó lesz a ház, mamó lesz az étel, a nap, a hold, a kert, de mamó lesz a vihar, az árvíz, a hajba tépő fésű is.

Minden gyerek varázsló, és a saját birodalmának királya és bolondja egyben, meg még az ismeretlen világok felfedezője is. És a mamó egy felfedezésre váró, olykor ellenséges szomszédos birodalom. Sőt az egyetlen szomszédos birodalom. Nem lehet megkerülni, nem lehet ellene szövetkezni, nem lehet legyőzni, csak kiismerni lehet, ha lehet.

A Mamó szép könyv - külsőre is az, Miklósi Dénes illusztrációinak köszönhetően – egy nagyon összetett viszony krónikája. Úgy lesz Irodalom, hogy nem is akar az lenni.

Na mindegy, én már nem tudok elfogulatlanul írni erről a könyvről. „Egy kicsit az is eszembe jutott, vajon én én leszek-e, ezentúl, vagy már egy másik valaki, így, mamó nélkül.” A Mamóval. Olvassátok el!

Kedves Angi! Ha mondjuk ezzel a részlettel találkoztam volna valahol, biztosan magamtól is elolvastam volna.

„Már nagy voltam, s fel nem foghattam, hogy az én morc nagyanyám, mint valami jótét lélek, üvegelte a nyögős embereket, nem fújtatott, nem mondta, hogy istenverése, mint nekem, ha én voltam beteg, olyankor az összes keze elindult fenyegetőzve, hogy: ugyemegmondtam, mit mondanak az emberek, hogy nem vigyázok rád. Attól félt a leginkább, hogy beteg leszek, meg attól, hogy megszeretek mást. Gyermeket vagy embert. Nem is jöhetett hozzánk senki, én sem senkihez.

Azért szerettem mindenkit, aki a kék ház körül járt: postás Feri bácsit, aki a nyugdíjat hozta, Fülöp bácsiékat, a csigabegyűjtő Gáborékat, ó, mindenkit és mindent. Tudtam szeretni a ribizlibokrot, a szánkót, bármilyen furcsa is.

Aztán megnőttem, s akkor az ovit, mindenestől.

Ott is utolért mindig mamónak a korcbaszedett arca: Nemzetközi Nőnapkor ott álltak a legszebb anyákok, a legszebb fejükkel, ruháikkal, nagy húsvétszag volt, habár nem volt húsvét. Mi álltunk, köszöntöttünk.

Ők ültek, könnyeztek, a szép fejüket rezegtették.

Nekem meg nagyanyám volt csak: a leghátsó sorban töpörgött, szigorú kendőjén húzott még egyet, nehogy mosolyra engedné a kendő a képét, mintha szégyellt volna minden kedvességet, amikor az egyetlen nagymamás verset hibátlanul elmondtam.