Budapest – túl jón és rosszon

Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon: A nagyvárosi múlt mint tapasztalat (Napvilág Kiadó, 2008)

Aki időnként átkattint a másik blogomra, az tudja, hogy érdekel a várostörténet, ezért tulajdonképpen meglepő, hogy nem volt még ilyen tárgyú könyvajánlás ezen a blogon.

Gyáni Gábor – akinek szakterülete a 19-20. század város- és társadalomtörténet, valamint a történetírás elmélete és módszertana, és akinek könyvei rendszeresen szerepelnek a különféle egyetemek kötelezőirodalom listáin – új könyvében folyóiratokban ill. tanulmánykötetekben már publikált írásait fűzi egymáshoz. Hogy ez mennyire jó ötlet azon lehetne vitatkozni. Én biztosan máshogy szerkesztettem volna a kötetet, de ez most mindegy. Megpróbálom röviden vázolni, mik a kötet központi gondolatai, természetesen eléggé leegyszerűsítve, és jóval kevesebb terminus technikust használva az eredeti szövegnél.

A modernitás korában, az iparosítással és urbanizációval átalakult a munka- és lakóhely kapcsolata, megváltoztak a közösségi érintkezés módjai. Átalakult az emberek tér- és időérzékelése, az addig megszokott egymásutániság helyébe az egyidejűség és egymásmellettiség lépett, megváltozott az embert körülvevő tér struktúrája. Ezek az új benyomások tapasztalattá válva új fajta identitást hoztak létre, ami a modern nagyvárosi polgárban öltött testet. A virtigli városlakó a flaneur (~kószáló, Walter Benjamin kifejezése) nézőpontjából látja a várost, ami mintegy neki teremtetett, ő az, aki igazán élvezni tudja a városi létet. De a túl sok inger fásultsághoz is vezethet, ami egyben védekezés is az emberi kapcsolatok piaci elvek szerinti átrendeződésével szemben. (Georg Simmel)

Persze a nagyváros már a 19. században sem volt homogén egész, polgári és proletár részekre oszlott, amik további mikroterekre bomlottak. És a proletárok ritkán flangáltak. (Térbeli fordulat és várostörténet)

Ami Budapestet illeti, az 1873-as városegyesítés – Pest, Buda és Óbuda – adta az első nagyobb lökést a nagyvárossá fejlődéshez. Az egyesítés gondolata nem volt új keletű, már Széchenyi felvetette a Világban jó ötven évvel korábban. És nem volt előzmény nélküli sem, kisebb közigazgatási, gazdasági és jogi lépések korábban is történtek az egyesítés felé. Budapest a többi magyar városnál nagyobb autonómiát élvezett, széles önkormányzati jogkörrel rendelkezett, kivéve építésügyi és rendőrhatósági területen, ami azonban kedvezőnek is tekinthető. Gondoljunk csak az állami pénzekre! A mesterségesen létrehozott fővárosnak (vö. Pozsony kiemelkedő szerepével a 19. században) sok hiányossága volt, ezeket sietve kellett pótolni: intézmények, épületek, infrastruktúra, közművesítés. A Közmunkatanácson keresztül erre jelentős állami források álltak rendelkezésre.

A következő jelentős lökést a székesfővárosi rang elnyerése (1892) – ez Béccsel való egyenjogúságot jelentett -, és a millenniumi ünnepségsorozat (1896) adta a fejlődésnek. A századfordulóra a kereskedőváros Pest, a mezőváros Óbuda és a rezidenciális Buda fokozatosan iparvárossá alakult. Elképesztő gazdasági pörgés jellemezte a korszakot, ami nemzetközi ipari és nemzeti pénzügyi központtá tette Budapestet. Az állami szubvenciók és banki hitelek nemcsak az ipari fejlődést élénkítették föl, hanem a magánépítkezéseknek (bérházak) is lendületet adtak.

A gazdaság szerkezeti változásai miatt átalakult a társadalmi/foglalkoztatási szerkezet, nőt a polarizáció, és ezzel egy időben gyorsan növekedett a népesség. A főváros népessége – köszönhetően már a török utáni betelepítéseknek is – etnikailag és felekezetileg sokszínű volt, de gyorsan asszimilálódott. A budapesti magyar identitás kialakulásához hozzájárult 1848 nemzetalapítási láza, a városalapítás lendülete, a magyar nyelvű oktatás fejlődése, a kulturális és tudományos élet fellendülése (társaságok), a közgyűjtemények és a sajtó látványos fejlődése. Ettől függetlenül megmaradt némi megosztottság Buda és Pest között, amit az is jelez, hogy a Lánchídon 1918-ig hídvámot kellett fizetni. (Az egyesített főváros nagyvárossá fejlődése)

A további fejezetek jobbára a város érzékeléséről, megtapasztalásáról és bemutatásáról szólnak. A városértékeléseknek Carl Schorske nyomán három nagy ágát szokták elkülöníteni, ezeket most az egyszerűség kedvéért nevezzük 1. erényes városnak, 2. bűnös városnak és 3. semmibe vett városnak. Az erény ebben az értelemben az alkotó tevékenységek szabad érvényesülését jelenti. Budapest kortársi értékeléseire az 1910-es évekig ez volt jellemző, mondhatni ez volt a „hivatalos álláspont”. De a tízes években már látszottak azok a hibák, amiket a túlságosan szabadjára engedett fejlődés okozott. Erre volt válasz egyrészt a reform liberalizmus (Bárczy-féle reformok), másrészt a nacionalista (ami egészen más nacionalizmus, mint a 19. századi) alapú városkritika felerősödése. Ez utóbbi, főleg 1918 után, egyre inkább a bűn pluralista, kozmopolita városaként láttatja Budapestet. A két világháború között az egyik táborhoz sem húzó, identitásválságba kerülő gondolkodók közül sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a város semmibe vehető, túl van jón és rosszon. (Modernitás, modernizmus és identitásválság a 19-20. század fordulóján)

A városi élet kortársi bemutatásai elsődleges forrásai minden kutatónak. Ezeket a forrásokat a történelemtudomány sokáig a már a következményeket is látók magas lováról kezelte. Ez a szemlélet változóban van, egyre gyakrabban tekintenek el a források utólagos felülbírálásától. A Budapest korabeli percepciójáról szóló fejezetek kitérnek az írott forrásokra (sajtó, szépirodalom, naplók, levelezések), valamint a képi dokumentumokra (fényképek, festmények) is.

Minden városlakó megalkotja a saját „mentális térképét” a város ismert és ismeretlen részeiről. Ezek csoportonként, és egyénenként is eltérnek egymástól. Társadalmi állástól vagyontól függően voltak (és vannak) a városnak bejárható és bejárhatatlan terei. Felekezetek és etnikumok szerint is elkülönült a népesség, bár a pénz megléte vagy hiánya folyamatosan lazította ezeket a különbségeket. De az elit és a szegények egyaránt szociális rezervátumban éltek (élnek). Viszont mindenkinek ott volt (van) az utca színháza, a „nagyvárosi nyilvánosság mint sajátos kulturális alkotás”. (A nagyváros mint tapasztalat: identitás és imázs)

Érdekes, de néhol nehézkes könyv, az én ízlésemnek kicsit körülményes. (Budapest fényképészeti és festészeti bemutatásáról majd máskor és máshol.)