Bevándorló Budapest

Bevándorló Budapest (szerk. Kováts András és Rónai Gergely, Menedék Egyesület, 2009)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én szeretek sokszínű városban élni. Az ismerőseim között viszonylag sok bevándorló van. Gyerekeim osztálytársai között akad félig angol, cseh, spanyol, kínai, izraeli, de még új-zélandi is.
Ma az 1,7 millió budapestiből kb. ötvenezer a külföldi és még egyszer ennyien szereztek már állampolgárságot. Hogy ez sok, vagy kevés, ki-ki döntse el maga. Biztosan sok olyan európai város van, ahol ennél jóval magasabb az arányuk, de az is biztos, hogy ez a százezer ember rajta hagyja a nyomát a város külsején és életén.
Nincs olyan, hogy A Bevándorló. Ahányan vannak, annyi félék. Vannak, aki már évtizedek óta itt élnek, vannak akik csak pár hónapja, és nem is akarnak maradni. Egyesek tanulni jöttek, mások dolgozni. Van, aki a befektetései miatt él itt, van, aki a szerelme miatt, és olyan is van jócskán, akinek menekülnie kellett. Vannak köztük szegények és gazdagok, ismertek és ismeretlenek. Vannak, aki ápolják a kapcsolatot az anyaországgal, és olyanok is vannak, akik nem tudják, vagy nem is akarják. Talán csak egy dolog közös bennük, hogy vándorok, akik egyszerre állnak két világ határán, és egyikbe sincs bejárásuk.
Budapest egyszer inkább, máskor kevésbé, de mindig is kozmopolita és asszimiláló város volt. Még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik.
A kötetben tíz, az EU-n kívüli országokból érkezett, bevándorló közösséget mutatnak be írók, és fotósok. Az írások között akad a novella és publicisztika, vannak jók és kevésbé sikerültek. Nekem úgy tűnik, mindegyik személyes élményből, beszélgetésből született. A fotók jórész életképek, a közösség vagy az egyén életének jellemző pillanatait igyekeznek megörökíteni. Szép és érdekes kötetet hoztak össze a szerkesztők, egy bajom volt vele, hogy kényelmetlen volt olvasni. Vagy más méretben kellett volna nyomtatni, vagy kemény kötéssel kiadni.
Lássuk a tartalmat, írókat és fotósokat: (Aki csak a tanulságra kíváncsi, itt ugorhat.)
Latin-amerikaiak: 28 ország 380 polgára, ebből következően nem egységes szubkultúra.  Dragomán György jó novellája, és Szilágyi Stefánia képei.
Afrikaiak, igen így egyben,: 43 ország 420 polgára, ebből csaknem kétszáz nigériai. Lángh Júlia, a magyar Karen Blixen, és Hernád Géza. Az írás leginkább arra kihegyezve, milyen lehetett „félvérként” felnőni a 70-es, 80-as években.
Szerbek: kaja és zene. Kb. 2400 szerb állampolgár, ebből sok vajdasági magyar. Persze szerbek már évszázadok óta élnek Pesten. Gerlóczy „a lufi” Márton, és Járdány Bence.
Perzsák: a legfiatalabb bevándorló közösség, kb. hétszázan. Szabó T. Anna szép írása, és Kóczán Gábor képei.
Törökök és kurdok: igen, ők is egyben. Állítólag a diaszpórában némileg elcsitulnak az etnikai ellentétek. Kb. ezren, többségük 20-40 év közötti férfi. Kebab! Kiss Judit Ágnes jó novellája, és ismét Hernád Géza.
Vietnámiak: a 80-as években érkező diákok korszakától folyamatosan jelen vannak. Manapság csak háromszázan. Csikós Zsolt írása és Rónai Gergely fotói. Az egész könyv legjobban átgondolt és koncepcióba helyezett páros alkotása.
Mongolok: nagyjából ötszázan. Az egyetlen olyan közösség, ahol több a nő, főleg varrónők. Matkovich Ilona és Járdány Bence.
Arabok: nem csak pénzváltók, heterogén közösség, sok értelmiségivel. Hozzávetőleg ezernégyszáz ember, sok országból, de összekapcsolja őket a közös nyelvi és vallási-kulturális háttér. Tóth Krisztina szép novellája, és Kóczán Gábor képei.
Oroszok: úgy ezerötszázan. A legmagasabb átlagéletkorú közösség, sok vegyes házassággal. Podmaniczky Szilárd a tőle megszokott színvonalon, és Fekete András.
És a kínaiak: a legnépesebb közösség, bár ma csak mintegy nyolcezren élnek Budapesten, szemben a 90-es évek eleji negyvenezerrel. Vágvölgyi B. András személyes élményeken alapuló írása, remek címmel (Kínaiak-szindróma), és Rónai Gergely fotói.
Mindegyik történetnek megvan a maga tanulsága. Leginkább az, hogy Magyarország elég elviselhető hely, de húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt toleránsabbak és befogadóbbak voltunk. És ez elég szomorú.
Idegennek lenni akkor is rossz, amikor jó. Ne nehezítsük meg!