Az utolsó farkas

Krasznahorkai László: Az utolsó farkas (Magvető, 2009) fotó: Szilágyi Lenke

A Sátántangó óta nem élveztem ennyire Krasznahorkai könyvet! Megmondom őszintén, nekem általában sok. Nemrég valakitől azt hallottam, hogy nem illik háromnál több mondatot írni egy emailben. Na jó basszus, de az Krasznahorkainál egy regény!
Az utolsó farkas hőse egy gondolkodásból kiábrándult filozófus, akinek élete három szóval is leírható lenne: hiábavalóság, megvetés, megszokás. A neve mögött már nem él senki. Egy végtelenül mocskos város ócska török kocsmájában ücsörögve issza a legolcsóbb sört, beosztva. Ebbe a posványba érkezik egy meghívólevél a távoli Extremadurából, egy megbízás, amit vonakodva fogad el. De mikor már ott van, akarata ellenére is rabul ejti a táj, a meghitt kietlenség, az ott élők időn és téren kívülisége, büszkesége, bátorsága, állhatatossága, amire a külvilág bármikor rászabadíthatja a kárhozatot, és az utolsó extremadurai farkas legendája.

De mindez, a történet, nem is lényeges, csak apropó Krasznahorkai elmélkedéseihez.

(…) a gondolkodásnak vége, mert vagy az helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az ’ADD IDE’ primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedráktól egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla, sem úgy, hogy ő teszi, sem úgy, hogy más, ez az egész, a filozófia, nincs már, nem létezik, csak olyan, mintha volna, a könyvek a boltok kirakataiban s bent a boltok pultjain: egy ócska szemétdomb, csak álca, csak maszk, csak díszlet, csak egy undorító hazugság, mert el kell fedniük a tényt, hogy valóságos könyvek, valóságos filozófiák helyett állnak ott, (…)

(…) mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez oly mélyen bele van szerkesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg az agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezet sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármire néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz (…)

(…) a falkából már nem maradtak csak ők ketten, pontosan tudták, mire számíthatnak, ha ember meglátja őket, ezért aztán állandóan változtatták az útvonalaikat, (…) óvatosak, okosabbak, ravaszabbak és bátrabbak lettek, de nem mentek el, és ezt nem nagyon értette senki, mindenki, aki ismerte akkoriban ezt a farkastörténetet, arra számított, hogy két ennyire eszes állat végleg elmenekül innen, de ezek maradtak, mert tudja, mondta neki a vadőr, és újra elindultak valahová a dzsippel, ez úgy van a farkasoknál, hogy ha egy terület az övék, akkor az örökké az marad, egy területnek ha ők az urai, és ez jelenthet akár ötven hektárt is, akkor ők onnan nem is mehetnek el, ez a törvény, ők, a farkasok így gondolják, vagyis ennek szellemében élnek, ezért nem mozdult innen ez az utolsó kettő sem, ezért nem mentek el, mert nem tudtak elmenni, még a veszély állandó tudatában sem, elhagyni azt, ami az övék, amelynek a határait megjelölték folyamatosan, nem, ez az ő számukra egyenlő volt a lehetetlennel, sőt, ő, mutatott magára ez a José Miguel, meg van róla győződve, hogy a törvényben náluk erős szerepet játszik a büszkeség is, hogy tehát felfoghatjuk úgy is, hogy büszkeségből nem mentek el innen, mert a farkas nagyon büszke állat, büszke, köpte ki szinte a szót a vadőr (…)