2011. november 29., kedd

A nemnövekedés diszkrét bája

Serge Latouche: A nemnövekedés diszkrét bája (Savaria U.P., 2011. Fordította: Balogh-Sárközy Zsuzsanna)
[4 kivitelezhetetlen terv]


Bevallom, nem vagyok jó fogyasztó. Hosszú évek óta élek ugyanabban a lakásban, használom (ritkán) ugyanazt az autót, és még sokáig nem lesz ebben változás. Nem cserélek pár évente tévét, mosógépet, telefont, számítógépet. Többnyire otthon eszem, és vezetékes vizet iszom. 
Bevallom, olyan is van, hogy egyszerűen nincs pénzem a fogyasztani/birtokolni kívánt termékre, de igyekszem tudatosan is korlátozni a fogyasztásomat. És ehhez most már ideológiám is van, a nemnövekedés diszkrét ideológiája, és nem csak az otthonról hozott hagyomány. (Ami nem romlott el végleg, azt nem cseréljük le. Ami még használható valamire, azt nem dobjuk ki.) 
Azért teljesen nem vagyok meggyőzve. Latouche nem tudott megnyugtatóan tisztázni egy-két dolgot. (Pl. hogy mi lesz a visszafogott fogyasztás esetén a munkanélküliséggel, vagy mi lesz az olyan országokkal, ahol most kezdenek csak igazán fogyasztani – Kína, India, Brazília). És persze utópia az egész, mert olyan szemléletváltásra, társadalmi átalakulásra lenne szükség hozzá, amire szerintem a nyugati civilizáció komoly kényszerítés nélkül már képtelen. 
Volt egy olyan érzésem olvasás közben, hogy úgy akar kivezető utat mutatni a szerinte mindenképpen bekövetkező összeomlásból, hogy akaratlanul lefesti egy összeomlás utáni világ képét. (önkorlátozás, helyi termelés – fogyasztás, közösségi elosztás) 
Mindenesetre szép terv. Ajánlanám a tankönyvjegyzékre.

2011. november 25., péntek

A város és az ajtók

Dino Buzzati: Képes poéma (Magvető, 1981. Fordította: Telegdi Polgár István)
[5 éjszaka a város bugyraiban]


„Miért beszélsz a magányról? 
Hogy rámutassak, milyen végtelenül sok életforma létezik, hogy míg az egyik ház színültig tele emberekkel, addig a másik, ki tudja milyen titokzatos okból, düledezik, elhagyatott, üres… A Képes poémában azt iparkodtam elmondani, hogy a másvilágon a legszebb dolog a halál. Amitől a leginkább félünk itt, azt a legjobban kívánjuk ott. Onnan megértjük, hogy a halál megédesíti az élet dolgait. Különben az élet a legfélelmetesebb és legostobább ügy lenne, ami csak létezik a földön. Amikor az ember a halhatatlanságról ábrándozik, a saját kizárólagos és bárgyú boldogtalanságát álmodja.”

Dino Buzzati képes poémája, ha úgy tetszik képregénye, egy Orfeusz történet. 
Csodálatos és borzongató látomásában alászállunk a másvilágra, ami nála az itteni világ mása, csak sokkal unalmasabb és szomorúbb, mert nincs halál, ami megédesíthetné. Egy szerelem, fajdalom és félelem nélküli világ. Buzzati pokla nem Dante pokla, és nem is Sartre-é. Buzzati pokla a tétnélküliség.

A városok tele vannak odaátra vezető ajtókkal. Jól nézzétek meg, hova nyittok be!

2011. november 16., szerda

Hercule Poirot naplóiból I.

[Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

1916. október 1. London [Az első bejegyzés.]

Kedves angliai naplóm.
Nem hittem volna, hogy Angliában nyomozni fogok!
Hét honfitársammal élveztük az angol vidék nyugalmát Stylesban, amikor váratlanul összetalálkoztam Hastings barátommal. [Poirot, a belga rendőrség nagyhírű detektívje, háborús menekültként érkezett Belgiumból.]
Hastings megnyerő fiatalember, de időnként az ostobaságig angol becsületes. Szerinte nagyjából minden nő szemrevaló, aki még nem múlt el ötven, és minden testrésze a helyén van, mindazonáltal meg kell hagyni, Mary Cavendish valóban „szemrevaló”.
De a lényegre Hercule! Hastings régi ismerőse a Cavendish / Inglethorp családnak, és éppen náluk vendégeskedett, amikor Mrs. Inglethorpot megmérgezték. Gondolom ezért is örült olyan rendkívüli módon a találkozásunknak, mert így kihasználhatta zsenialitásomat az ügy megoldásában.
Nem volt bonyolult eset, bár beismerem, az utolsó láncszem megtalálása még nekem is okozott némi nehézséget, de szinte a legelső pillanattól biztos voltam benne, hogy [olvashatatlan név] a gyilkos. Jó szokásomhoz híven módszeresen, és a háttérbe húzódva dolgoztam, és a nyilvánosság előtt minden dicsőséget átengedtem a Scotland Yardnak, szintén régi ismerősömnek Japp felügyelőnek. A felügyelő ez esetben rendkívül találó kifejezés. Felügyelni egész biztosan remekül tud, de kinyomozni valamit…
Az eset végére mára, több mint két hónappal a bűntett után, megnyugtató pont került, sőt még egy tönkrement házasságot is sikerült helyreráznom. Elégedett vagyok magammal.
Elfogyott az orosz cigarettám, ki kell derítenem, hol lehet hozzájutni Londonban.

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset (1920) (Európa, 2011. Fordította: Dezsényi Katalin)
[4 csésze ciános kávé]

2011. november 14., hétfő

Drámázok

Nem nagyon szoktam drámát olvasni, olyan furcsa érzésem van közben, mintha valami hiányozna a szövegből, de volt mostanában a molyon egy drámaolvasós kihívás, és ennek kapcsán három rövidet legyűrtem.
Nem bántam meg.


François-Marie Banier: Soha nem szerettelek (5)
Egy fiú (már negyven körül, épp készül elvenni a gyereke anyját, és ezzel kiszakadni a sajátja ellenőrzése aló) és az anyja (kicsit zavart, elvárásaival és önelégültségével megkeserítette a gyerekei életét, kiszipolyozta a szeretetüket) párbeszéde. 
Hosszú évek alatt összecsiszolt, tökéletesen bejáratott basztatás.

Andrus Kivirähk: Kék vagon (5)
A negyven körüli észt generáció szocializmusélményét próbálja megragadni Kivirähk ebben a drámában. Azaz az enyémet is, csak észt nélkül. (És jóval kevesebb szovjet-orosz kulturális hatással.) 
Sokan vádolták kommunista nosztalgiával ezt a fiút, de ha ez nosztalgia, akkor a nosztalgia valami kurva keserű dolog. Ez inkább valami furcsa vágyakozás egy meglehetősen korlátok közé szorított gyerekkor után, ami a maga módján mégis szép volt. Az utolsó olyan generáció önvallomása, amelyik még felnőtt fejjel tapasztalta meg a megvalósult szocializmust és már felnőtt fejjel kellet beilleszkednie a megvalósuló fogyasztói társadalomba. Európa másik felén senkinek nincs ilyen tapasztalata. 
A négy férfi egyikük születésnapján jön össze, bepiálnak, ökörködni kezdenek, felidézik a gyerekkorukat. Ez komcsi nosztalgia? Ugyan már! Ezek a régi válaszok, régi reflexek, amiket az ital előhozott. A beivódott, vérré vált múlt. 
A generációk között alig van kommunikáció. Nem értik egymást. Az idősebbekben még benne van a mi van, ha visszajönnek félelme. A harminc alattiak már nem értik, miről beszélnek a negyvenesek, a húsz alattiaknak meg már olyanok ök, mint az atlantisziak – egy rég letűnt civilizáció hírnökei.

Marie Jones: Kövek a zsebben (3,5)
Két egyszerű ír fickó statisztál egy amerikai filmeben. Közben bepillantunk – talán túlságosan direktben is – a változó ír világba, a globalizálódó, amerikanizálódó kisváros életébe. Tragikomikus történet, ami így olvasva nem ütött igazán. Előadva azonban biztosan kimondott bravúrdarab, mert az összes szerepet a statiszta játssza.

2011. november 9., szerda

A morális megmondók

Helvi Hämäläinen: Az új Ádám (Polar Könyvek, 2004. Fordította: Pap Éva)
[2 perc morális válság]


Attól tartok, ez az ismertető félig olyan lesz, mint egy brazil szappanopera, félig meg olyan, mint egy Knut Hamsun elemzés. Nem tehetek róla, ilyen a könyv.
Hannes és Linnea két öregedő tanár. Testvérek. Van egy örökbe fogadott fiuk, a háborús árva Esa. Nem ridegek vele, csak merevek, távolságtartóak. Nem szeretik, csak nevelik. Igazából azt sem értem, miért fogadták örökbe. Rosszul értelmezett kötelességtudatból, vagy mert Linneának nem lehetett gyereke?
Ahogy a gyerek felserdül, kiderül, hogy nem olyan lett, mint amilyennek szerették volna. Az ő szofisztikált szemükben primitív, vad, állati. Nem véletlen. Karjalai, és ha jól tudom a finneknél ez kb. egyenlő a barbárral. Zavarban vannak vele szemben, és ez csak fokozza amúgy is meglévő szorongásukat. 
Esa viszonyba keveredik egy idősebb nővel, Toinival, és ez végképp betesz a két öregnek. Amikor megtudják, Hannes elindul a fiú közeli munkahelyére, hogy beszéljen a fejével, de nincs felkészülve erre a találkozásra. Először is: zavarja, hogy hajlandó lenne ítélkezni neveltje felett, másodszor: lelke mélyé rettenetesen irigyli, harmadszor: zavarba ejti a rengeteg érzéki benyomás, ami a rövid út során éri, a szinte erotikus táj. Viszolyog a számára szinte ismeretlen szexualitástól, de vonzódik is hozzá. Úgy érzi, Esa az ő önérzetükön ejtett csorbát, és a fiúban egy új generáció jelképét látja. Egy generációét, amely az ösztönök nevében átlép a szülők generációjának morális gondolkodásán. (Kérdés persze, hogy az valóban morál-e, vagy inkább csak pedantéria.)
Már csak azért is kérdés, mert a nagy moralizálást végül maga alá temeti a „csak botrány ne legyen” racionalitása. Ez viszont már Esa érzékenységét sérti, és ő, aki eddig nem foglakozott az egésszel, elkezd belőle morális kérdést csinálni. (Nem véletlen, hogy ennyiszer használom a morál kifejezést. Kb. 300-szor fordul elő a 160 oldalon.) Mikor már az összes érdelelt fél afelé hajlik, hogy egy kegyes hazugsággal, jogos csalással sikálják el az egészet, akkor Esa megmakacsolja magát, ami persze kivédhetetlenül vezet a tragikus véghez.
De azért arra még van ideje a fiúnak, aki amoralitásában is remekül látja a többiek morális válságát, és kedvére el is játszik vele, hogy feltegye a kérdést: akkor szerintetek, ti talpig morális lények, létezik olyan, hogy jogos csalás? Ha igen, akkor ez mindent megkérdőjelez, és a büszkén hirdetett morálból csak a mindennapok rendjének fenntartásához szükséges, szabadon aprópénzre váltható eszköz lesz. 
Nem igazán tudom, mi volt Hämäläinen szándéka. Ha az, hogy piedesztálra emelje a polgári társadalom morális gondolkodását, akkor nálam nagyon célt tévesztett, mert a morált a maguk érdekei szerint forgató szereplők közül egyedül Esa lett szimpatikus (ha nem is túlzottan.) Egyedül ő cselekszik a saját erkölcsi normái szerint következetesen. Ha meg épp ezt akarta kidomborítani, akkor tehette volna egyértelműbben.
Ráadásul a stílusa is idegesített. Egyrészt nem engedett közel magához a szöveg, persze ez lehet szándékos is. Másrészt a sok ismétlés, a minden lapon túlburjánzó természeti képek, és a direkt erkölcsi megmondás engem rettenetesen taszított.
Sajnálom Helvi néni, de ez egy rossz regény.

Három távmondat

Rejtő Jenő: Ezen egy éjszaka (Szukits, 1993)
[3 nyögvenyelős kabarétréfa]

Egy banktisztviselő kalandja a kábaréval. (Amiről Rejtő úrnak bizonnyal megfelelő mennyiségű inner információi vannak.) 
Olyan régimagyarfilmes. Szerepelhetne benne a Jávor Pál, a Kabos Gyula, az Erdélyi Mici, meg az összes ember, aki ezekben a filmekben szokott. Na, tudjátok. Nem gondoltam, hogy Rejtő-könyv kapcsán ezt leírom majd, de néhol kifejezetten untam. 
Azért volt benne néhány vicz, poen, dalbetét , ami megmentette.

Duna-legendárium: Kortárs magyar irodalmi antológia (Litera, 2011)
[3 kitartó horgász a Erzsébet híd lábánál]

Itt a pesti belvárosban az ember könnyen megfeledkezik róla, hogy a Duna nem azért van, hogy szép hidakat építsünk fölé. Elég azonban néhány kilométert megtenni északi vagy déli irányba, oda ahol már nem lépcső vezet le a folyópartra, hanem kavics és homok, ahol bele lehet gázolni vízbe, ahol el lehet merülni benne. És akkor gyorsan rájön az ember, hogy ez a roppant víztömeg nem városdísz, hanem élőlény.
Kitárulkozó és titokzatos. Megnyugtató és veszélyes. Életadó.
Halálosztó.
(A novelláknak kb. a fele tetszett.)

Radványi Orsolya: Aranykedélyű bohémek tanyája. Az Epreskert története (Auktor, 2011)
[3 historizáló tabló]

Gondoltam, hogy nem lesz benne az Epreskert részletes története, ahhoz túl rövid. Az 1882–1914 közötti időszakra szorítkozik, és abból is csak a képzőművészeti mesteriskolák történetére. Tulajdonképpen a Benczúr és a Stróbl műhelyek története.
Szakdolgozat A5-ös méretre bekötve.


2011. november 8., kedd

Kiment a kraft

Daniel Glattauer: A hetedik hullám (Park, 2010. Fordította: Kajtár Mária)
[3 hónap várakozás egyetlen mailre]


Címzett: danglatt@gmail.com 
Tárgy: folytatás

Tisztelt Glattauer úr! Kedves Daniel!

Bocsásson meg, hogy ismeretlenül zavarom. Az az érzésem, hogy nem haragszik a kéretlen levelek miatt. 
Most fejeztem be a „gyógyír” második részét, és szeretném megosztani önnel az érzéseimet. 
Kedves Daniel! (Maradjunk akkor ennél.) Én is úgy éreztem, hogy van ebben még lehetőség, hogy a történet érdemes a folytatásra, sőt szinte kiált utána. A sztorival nem is volt semmi bajom, bár a vége borítékolható volt, de ez nem zavart. Volt benne „svung”. Azt is mondhatnám: faltam. 
DE! Mi történt a szereplőivel, Daniel? Mi történt Emmivel és Leoval? Úgy elszállt belőlük a „kraft”, mint elfüstölt szerverből az elektronikus levelezés! 
Magyarázatot kérek!

Minden jót kívánva: 
egy_ember, akinek az első rész sokkal jobban tetszett



2011. november 7., hétfő

Pomponius Flatus különös utazása

Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazása (Európa, 2011. Fordította: Pál Ferenc)
[4 visszadobott kereszt]


Barátaim! Rómaiak!
Azt mondja itt ez a centurió a fülszöveg, hogy ez Eduardo Mendoza legsikeresebb könyve. Ez egy dolgot bizonyít polgártársak, hogy a cézár is tévedhet, még ha ezerfejű is. Merthogy olvastam én már sokkal jobb Mendoza könyvet, az egészen varázslatos Csodák városát.
Ebben a regényben Pomponius Flatus, római polgár a lovagok rendjéből, elhivatott természettudós és botcsinálta filozófus végigfossa a birodalmat, hogy megtalálja a bölcsesség forrását. A mindféle szennyezet vizek kortyolgatása közben lerongyolódva és felpuffadva eljut Názáretbe, ahol a véletlen és pénztelenség rábírja, hogy elfogadja a gyermek Jézus megbízását: derítse ki, ki ölte meg a gazdag Epulón, akinek meggyilkolásával Józsefet az ácsot, Jézus apját vádolják.
Pomponius Flatusnak kis szerencse és sok hízelgés árán kétszer is sikerül elérnie a keresztre feszítés elhalasztását, és végül, mint egy ókori Herkules Poirot fényt derít a rejtélyes ügyre.
Ha úgy tetszik, Mendoza regénye történelmi krimi, ha úgy tetszik épp ezek paródiája. Egy ügyesen összerakott, szórakoztató regény. Nem több. De nem is kevesebb.
(Persze, ha úgy döntök, hogy mélyebbre ások, akkor én ebben a kereszténység, ill. az egyistenhívő vallások kritikáját is láthatom. Pontosabban azt a nézetet, hogy az ember és az istenek együttélése sokkal harmonikusabb a politeista vallásokban. Mennyivel egyszerűbb az életünk, ha nem mindig ugyanazt az egy istent kell káromolni vagy éltetni!
De azt is megértem, ha valaki úgy gondolja, nem cél harmonikus viszonyt kialakítani az istennel/istenekkel.)

2011. november 3., csütörtök

Háborodjatok fel!

Stéphane Hessel: Háborodjatok fel! (Scolar, 2011. Fordította: Burján Mónika)
[4 év az ellenállásban]


Ezaz bazdmeg! Csak keményen tata! Ahogy egy egykori ellenállóhoz illik! Háborodj föl és rúgd szét a seggüket! 
Nem értek egyet vele mindenben, de abban maradéktalanul igaza van, hogy nem erről volt szó. Sem akkor, amikor meghirdették a szabadság-egyenlőség-testvériséget, sem akkor, amikor legyőzték a nácikat, sem akkor, amikor megszövegezték az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. 
Nem erről volt szó! 
Háborodjatok fel! 
Én felháborodok 
a mérhetetlen szegénységen és a mérhetetlen gazdagságon., 
a törvény előtti egyenlőtlenségen és a kirekesztésen. 
a környezetszennyezésen és a túltermelésen. 
a korrupt és képmutató politikai eliten. 
a reklámon és a manipuláló médián. 
a hatalmasok arrogancián.

Háborodjatok fel!

[Stéphane Hessel 
Berlinben született 1917-ben vegyes házasságból. Apja zsidó író, fordító (Proustot fordít németre Walter Benjaminnal) Franz Hessel, anyja író, festő Helen Grund. 
1924-ben a család Párizsba költözik. Stéphane gyerekként gyakran találkozik a avantgárd hírességeivel. Szülei ihlették Henri-Pierre Roché Jules és Jim című regényét, amiből Francois Truffaut forgatott filmet. 
1940-ben zsidó származása miatt letartóztatják, de megszökik a börtönből. 
1941-ben Londonban csatlakozik a De Gaulle vezette Szabad Franciaországhoz. A kémelhárítási és felderítési irodára kerül. 
1944 márciusában titkos szervezési feladattal Párizsba küldik. Júliusban letartóztatja a Gestapo. 
Buchenwaldba deportálják, de mielőtt felakasztanák, valahogy sikerül kicserélni személyazonosságát és halottéval. Mint Michel Boitel francia marómunkást átszállítják egy hadiipari üzembe, ahonnan sikerül megszöknie. 
1946-ban a Külügyminisztériumhoz kerül. Az ENSZ-hez helyezik ahol hamarosan Emberi Jogi Bizottság titkára lesz. René Cassin munkatársaként részt vesz az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának megszövegezésben. 
Szinte egész életében diplomataként dolgozik, nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik, de egyre inkább kiábrándul a politikából, mert úgy látja, hogy a többség csak egy jól fizetett és kényelmes állást lát benne.]

2011. november 2., szerda

Geronimo

Geronimo - a legendás apacs vezér önéletrajza. Lejegyezte: S.M. Barrett. (Szenzár, 2002. Fordította: Tóth Andrea)
[4 csendben osonó bendonkohe harcos]


A nevem Goyaalé. Apacs vagyok a bendonkohe törzsből. 
1829-ben születtem azon a földön, amit a fehér emberek Arizonának neveznek. Van, aki azt állítja, hogy 1823-ban Middle Fork környékén. Nem számít. Ezek csak nevek és dátumok. Mankók a fehérek emlékezetének. Amikor születtem még nem létezett sem Middle Fork, sem Arizona, és a szememben még most sem létezik. Ez az apacsok földje, ahol az őseink születtek és haltak, és ahol a szent helyeink vannak.
A mexikóiak neveztek el Geronimonak, azok a rühös kutyák, akik megölték az anyámat, a feleségemet, és három gyermekemet. Megneveztek, mert rettegtek tőlem. 
Én is sokat megöltem közülük. A mexikóiak már régóta keserítették az apacsok életét, elrabolták asszonyainkat, megölték a harcosainkat. De mi nem maradtunk adósaik. Az apacsok harcosok.
Én is harcos vagyok. Voltam. Annyi portyát vezettem a hitszegő mexikóiak földjére, hogy azt is megbánták, hogy valaha apacsra néztek. Voltak sikerek, és voltak kudarcok is. Sok harcost vesztettünk, de mindig több skalpot szereztünk, mint a mexikóiak. 
Aztán jöttek a fehér emberek. Kezdetben csak kevesen, és barátságosak voltak. Aztán jöttek a katonák, és eleinte velük sem volt bajunk. Élelmet osztottak és ruhát. De aztán azt akarták, hogy ne vándoroljunk, hanem maradjunk mindig egy szálláson, és termesszünk növényeket. De az apacsok vándorok. Amióta Uszen megteremtette a népünket, mindig arra mentünk, amerre akartunk. 
Később sokszor harcoltunk a fehér emberekkel, és arra hamar rájöttünk, hogy nem tudjuk majd őket legyőzni. Próbáltunk velük egyezségeket kötni, de mindig megszegték azokat. Valamennyire kiismertük őket, de egyre nem számítottunk: bármennyit is adsz neki, a fehér embernek sohasem elég. Neki az egész kell. 
Az ő fegyvereiktől is halt meg feleségem és gyermekem, én mégis mindig megtartottam a nekik tett ígéreteimet. 
A legtöbb apacs hajlandó lett volna letelepedni Fort Bowienál, mert az legalább a mi földünk volt, de amikor el akartak minket telepíteni onnan, a bendonkohék és a csirikavák még egyszer harcba szálltak.
Legyőztek minket. Miles tábornok megígérte, hogy letelepedhetünk a földünkön, és hadifoglyokként kezelnek majd minket, de nem így történt. Már megint. Rabok lettünk, dolgoztattak minket, elválasztottak a családunktól, és mutogatni való vadállatként bántak velünk. 
Mint ma is. Ez talán életem legmegalázóbb napja. Itt lovagolok egy menetben az új elnökük ünnepségén, Quanah Parker és Amerikai Ló mellett. Bár lenne még velünk ötven fiatal harcos! Megmutatnánk, hogy milyen az indián, amikor még nem halott.

[Ez nem egy lexikonszócikk, még csak nem is wikipédia, és bár életrajzi tényeken alapszik, objektivitásra nem törekedtem.]